Színházban voltunk - szépet láttunk. De mondja el helyettünk a kritikus, jobban ért hozzá:
ÁLMODOZÓK - rendező: Dicső Dániel - Thália Arizona Stúdió
Divatja van immár a híres filmek színpadra plántálásának, de ritkán sikerülnek. Mert a Lars von Trier-i Dogville és a Manderlay eleve színházszerű, míg pl. Bergman Personájából legfeljebb a szöveg marad, a filmművészet meghatározó elemei: az arcok, az atmoszféra, a kép nélkül. Szerencsére Bertolucci opusza könnyedebb: az adaptálók elhagyták a párizsi 68' és a szexuális forradalom közhelyeit, a történetet a nagypolgári otthonba izolálva, időtlenné általánosították. A pállott-rózsaszín falakon reliefszerűen sorjáznak a gyerekkor tárgyi emlékei, Kentaur háromosztatú díszletének centrumában egy kehelyszerű alakzat rejti a nappalit, átlátszóságával enyhítve az ott zajló aktusok extremitását.
Semmi meglepő nincs az iker-szerelemben, a szoros szimbiózisban felnövők kötődése nem egy esetben tartósabb, erősebb bármilyen későbbi kapcsolatnál. A mi testvér-párunk filmzabáló filmőrült, az ő közös nyelvük az archív kincsek ismerete, saját életük helyett az emlékezetes nagyjeleneteket játsszák. Haumann Máté szikár cinizmusával felnőttebbnek tűnik, ő irányítja a talányos játékokat, kitűnően ábrázolja a fölényből a féltékenységbe vezető diszharmóniát. Fehér bőr, fekete szemek, duzzadó vörös ajkak: Böcker Titanilla fekete-fehér-vörös ruháiban, melyek vadak, különcök és mégis arisztokratikusak, Danis Lídia karizmatikus szépsége, feszült figyelmet keltve sugározza be a színpadot. Nagyszerű a konyhajelenetben, a később bonyolódó viszonylatok ziláltságában is jól megtalálja a helyét.
A dramatizálás kényes munkáját Baráthy György találékony tömörítéssel, a dialógusok korrekt kimunkálásával végezte el. Sikerrel kerülte el a melodrámai kísértéseket, külön köszönet a befejezésért, mikor a testvérek, visszalépve a megszokott régibe, áhítattal bámulják
a házimoziban hajdani önmagukat. Talán a második rész lehetne kurtább, talán szünet nélkül jobban maradna a hevület, ezzel együtt Dicső Dániel meglepő tempóérzékkel görgeti a cselekményt, pontosan értelmezi a szituációkat, kiválóan vezeti színészeit, hangsúlyt képes adni a legjelentéktelenebbnek félmondatnak is. A forgó falra vetített régi filmkockák, a színváltások, az aláfestő és átkötő zenék is rendezői erényeit bizonyítják. A Bolero fokozása után, a fináléban vágytunk Nino Rota bohóc-zenéjének teljességére: végig szóljon, hiszen nem a ritmusa hívja elő tapsunkat, igenis sírjon bennünk végestelen végig, amíg az utolsó dob-ütések hangja a távolba nem enyészik...
A debütáló rendező nemcsak új darabot alkotott, de egy ismeretlen ifjúra bízta a középpontban álló, Amerikából jött Matthew szerepét, akinek színpadi létezése egymagában létfontosságú eseménnyé avatja a produkciót. Éppen csak hogy maturált, nyitottságában tündérien naív proto-felnőtt, szintén mozibolond, egyéb kíváncsiságait fenséges nyugalom mögé rejti, megfigyel, eltanul és a végén dönteni is képes már. Szamosi DonátH, (igen! nagy "H"-val...), tökéletesen rajzolja meg a személyiség fejlődésvonalát, hibátlanul artikulál, természetes közvetlenséggel, érzékeny fantáziával nem megcsinálja: káprázatos hitelességgel éli fantasztikus figuráját. Mozdulatlan arca is titkokat takar, ritka mosolya villanófény, szemében ábránd és tudatosság egyszerre tükröződik. Felfedezése a tehetség új kontinensét ígéri, apollói fizikumát látva, Michelangelo összetörné a Dávidot...
Új Arizona Stúdiójába a Thália Színház értő merészséggel találta meg egy friss csapat, egyből az érdeklődés reflektorfényébe kerülő alkotását.